2011 április 30. | Szerző: susinoi

Megismerkedünk… találkozgatunk…összejövünk…együtt vagyunk…eljegyezzük egymást…összeköltözünk…házasodunk…gyerekeink lesznek…Boldogan élünk míg meg nem halunk.    Vagy:  Belép egy harmadik ebbe a tökéletesen megírt forgatókönyvbe és felborít mindent.

Egyre több barátom, ismerősöm rúgja fel eddigi életét valaki más miatt. Ha valaki ki akar

Gyerek-ovi-suli

2011 április 26. | Szerző: susinoi

   Tegnap összefutottam a (kb.4.) szomszédainkkal és eléggé elbeszélgettük az időt. Mi másról, mint a gyerekekről. Ők tanárok a helyi iskolákban (szakmunkás, gimnázium vegyesen), és van 3 gyerekük. A legnagyobb általános alsó tagozatos, a középső ovis, a legkisebb 2 éves.

     Azokból, amiket elmondtak, előre félek, hogy mi lesz, ha ovis lesz a kincsem! Eddig is sejtettem, hogy sajnos nem minden esetben csak jót tanulnak a gyerekek egymástól, de felkészülni erre nem lehet. Hiába szoktatjuk itthon ahhoz, hogy nem verekszünk, nem bántjuk a másikat, szeretni kell az állatokat, szépen beszélünk egymással, és még sorolhatnám,az egész kezdődhet előlről amint ovis lesz. A középső gyerekük nem néz otthon csak válogatott mesefilmeket, gőze nem volt az erőszakról, erre „szerencsére” ebből az óvodában nem maradt ki! Erről a csoporttársai gondoskodtak. Ahogy a csúnya beszédről is. Kérdem én: Hogyan tudjuk megvédeni a gyerekeinket az ilyen és ehhez hasonlóktól?—-Sehogy.

   Hiszen hiába válogatjuk meg az óvodát vagy az óvó nénit, a társakat nem lehet. Sajnos mindig-mindenhol lesznek olyan emberpalánták, ahol a szülők otthon úgy nevelik a gyereket (már ha ezt nevelésnek lehet nevezni), hogy üljön le a tévé elé, addig is csöndben van, én meg tehetem a dolgom. Nem kell vele játszani, mesél neki a tévé, vagy a számítógép. A poén pedig, hogy ezek a szülők nincsenek is tisztában tetteik súlyával, mert azt hiszik, hogy az Ő gyerekük az oviban tanulta!

  Az iskoláról csak annyit, hogy úgy látom ott már csak a gyerekeknek vannak jogaik, a tanároknak pedig kötelességei. Az iskolásoknak “joguk van” nem köszönni a tanárnak, ha épp nem kedveli, kiröhögni, ha számon kéri a leckét, csúnyán beszélni vele, provokálni, sőt feljelenteni!!! Mi történt itt röpke 20 év alatt? Amikor én voltam általános iskolás a tanító szent volt és sérthetetlen! Szégyelltem magam, ha rosszabb jegyet vittem haza és máson se voltam, minthogy mielőbb újra megdicsérjen valamiért! A szüleim pedig(főleg anyukám) folyamatos kapcsolatot ápolt az osztályfőnökeimmel, hogy tudja milyen vagyok az órákon, rendesen viselkedem-e! Számomra vérlázító, hogy manapság a szülők csak a gyerekeiket védik, és meg vannak sértődve, ha rossz jegyet kap a lányuk vagy fiuk, és rohannak az igazgatóhoz bemártani a szerencsétlen tanárt! Tisztában vagyok vele, hogy vannak esetek, amikor a tanár a felelős és jogos a szülők sértettsége, de ez általánosságban ritkább. Van nem egy barátom, ismerősöm, aki tanár vagy tanító, és sorozatban ezeket hallom.

    Szóval, ha a férjemmel beszélgetünk, hogy mi lesz, ha nagyobb lesz, akkor eléggé elkeseredünk. Hova vigyük oviba, iskolába majd? Azt szeretnénk, ha egészséges önértékeléssel bíró, tisztelettudó, okos gyerekünk lenne, de mi van, ha nem így alakul, mert a társaság, amibe belekeveredik elhúzza rossz irányba?

    Nem tehetünk mást, mint bízunk és úgy neveljük, ahogy minket is neveltek. Mert régen más volt. A barátaink gyerekei is hasonló felfogásban nevelkednek, így nem vagyunk nagyon elkeseredve….mert ezek szerint változhatnak a dolgok és reméljük pozitív irányba.

 

Pénz-pénz-pénz

2011 április 20. | Szerző: susinoi

    Komolyan nem tudom elképzelni, hogy akik egyedül  nevelnek 1 vagy több gyereket és háztartást vezetnek azok hogy jönnek ki a havi fizetésből. Vagy családok, akik 3-4-en élnek havi 80 ezerből! Vagy a nyugdíjasok, akiknek gyógyszerre sem elég a pénz, amit küldenek nekik. Ilyenkor nagyon szerencsésnek érzem magam, de lelkiismeret furdalásom is van. Elszórom a pénzt, más meg örül, ha a hitelét ki tudja fizetni a lakására. Az pedig közhelynek veszik többen, pedig nem az—éhező gyerekek. A mindenit! Valami nagyon el lett szúrva ebben a világban. Ott vannak azok, akiknek annyi pénzük van, hogy az ükunokáinak sem kell majd dolgozni, és ott vannak, akiknek szinte sosincs pénze csak annyi, hogy egyen meg igyon. Hiába az összefogások, jótékonykodások, a pénz sosem elég…

Ma lett elegem. Már 2 hónapja írom, hogy mikor mennyit kapok (részfizetés, gyes, férjem) és azt is betartottam, hogy felírtam mire megy el.

Borzasztóóó!

Fodrász: 2000 Ft/hét, Műköröm: 3000/hó—-ennyi magamra havonta. Többi?

Bolt,bevásárlás: 2000 Ft/ 2 naponta + hétvégenként 10.000.—-Mikre? Oké, hogy beírtam bolt-de mire? Semmi feleslegeset nem veszek. Kenyér, tej, sajt, szalámi, üdítő, ásványvíz, keksz a lányomnak, zöldségek, gyümölcsök, stb….mind KELL!Ja! Kávé!+ami kell hozzá.

Pelenka: nagyon durva! Inkább le se írom mennyi. Már alig várom, hogy bilis legyen, mert a wc papír azért kevesebbe kerül!

Gyógyszertár: Na onnan mindig kell valami valakinek. Vitamin, orrspré, popsikrém, stb….Szó szerint “patika”. Minimum 5000 Ft 1 hónapban, de náthás időben hetente!

Biztosítások: havi min.20.000 Ft.

Kábeltévé: havi 6000 Ft.

Jöhetnek a számlák: Gáz:általány 30.000 Ft, villany általány: 15.000 Ft, víz: 5000 Ft, + ilyen adó olyan adó, szemétdíj, hol ekkor, hol akkor lepnek meg. Általában akkor, amikor nincs itthon már pénzem!

Amikor pedig a férjemnek mutatom a csekkeket az az első szava, hogy hát most fizettük ki. Hát édesem nem most, 1 hónapja, de tényleg mindig csak jönnek.

Spórolni? Na azt nem tudok. Soha nem is tudtam. Mivel amint marad egy kicsi a zsebembe már eszembe is jut, hogy mit kellene vennem! Hol a lánykámnak egy kalap, új nadrág, vagy póló, hol magamnak valami ruha vagy smink vagy valami kis “extra”, már ha ez extrának számít.

Tudni kell, mindig minden forintért megdolgoztam,de igényeim is vannak. Igyekszem mindenből a véleményem szerinti jobbat/minőségit/ megvenni. Kinek mi számít annak. Lehet, hogy jobban tudnék spórolni, ha nem a 400 Forintos üdítőt venném meg, hanem a 100 forintost. De nekem az nem ízlik. Nem tehetek róla.

A kislányomnak pedig naná, hogy a legjobbat akarom megvenni! Mindenből.Az vesse rám az első követ, aki nem így van a gyerekével. Mindenki magához, erejéhez mérten a legtöbbet, legjobbat. Szerintem nagyon nem mindegy, hogy mit eszik meg. Hús és hús között is van különbség. A ruházatnál már nem mindenben vagyok olyan válogatós. Ott annak örülök, ha olcsón is kapok jó minőséget, mert olyan gyorsan kinövi, hogy el se használjuk. A cipőknél megint válogatósabb vagyok mind nálam, mind nála. Nehogy bokasüllyedése legyen, vagy lúdtalpa. Játékok: annyi van már neki, hogy meg se tudja unni őket, de én! Na ha nekem megtetszik egy játék, rögtön megveszem! Szerintem én jobban élvezem, mint ő. Bőrápolás: fontos! Persze, hogy a márkást veszem meg, nehogy kipattogjon a bőre! Vagy a miénk!

Mondja meg nekem valaki, hogy hol spóroljak! Min változtassak? Folyamatosan megkapom, hogy ne vegyek felesleges dolgokat. Lehet, hogy “boltkóros” vagyok? Mindegy mit, csak vásároljak? Remélem nem. De ha így van, akkor amíg megtehetem tuti meg is teszem. Ha elfogy, akkor meg “sírok”. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

Lenne még miről írni, de majd akkor lesz ez megint téma nálam, ha sikerült spórolnom. /Vagyis soha./

Barátnős-dumcsizós délután

2011 április 13. | Szerző: susinoi

Nia átjött beszélgetni egy kicsit. 

Neki az volt a legnagyobb problémája, hogy kicsit fázik, nekem meg az, hogy a gyerkőcöm után szaladgáltam egész nap, és alig vártam, hogy elaludjon délután, így le tudtam én is ülni 1 órára és elkezdhettünk végre beszélni a szokásos témákról:szerelmekről, férfiakról…

Kérdeztem, hogy mégis mit vár a párkapcsolatától. Nagyon régóta él együtt a barátjával,de elég rossz a viszonyuk. Mostmár döntenie kellene.Hát a válaszán meg sem lepődtem: “nem tudom”—ezt hallgatom már minimum 2 éve! Nem tudja! Mit nem lehet tudni azon, ha valami úgy ahogy van el van sz… szúrva! Annyian nem tudják mi legyen! Mégis mit hisz Nia és mit hisznek azok a nők akik ebben a cipőben járnak? Jobb nem lesz. Férjhez menni nem akar (főleg nem hozzá), gyereket még nem akar ( főleg nem tőle), akkor mire vár? Lépjen ki! Amilyen hamar csak tud! Én ezt mondom neki mióta! Ezt így, ahogy elmondtam ezerszer, tudja. Tudja, hogy ezt kellene tennie, de várja a csodát. Döntse el: Vele vagy nélküle! Szereti? Nem szereti? Jó vele élni? Nem jó vele élni?A pasija féltékenykedős (ok van rá?),hisztizik ha Niának dolga van, de nélküle, 5 percenként hívogatja, este meg ha hazaér durcáskodik. Jobbik esetben,csak durcás és nem szól. Nia persze azt mondja, hogy ez csak néha van. Hát, végülis elhiszem,mert a nők akkor szeretnek beszélgetni, ha bajuk van, és arról, ami rossz történt. A pasik meg pont fordítva: ha baj van, nem szólnak, ha jó történik be nem áll a szájuk. + pletykásak is! Rosszabbak, mint a nők, ha összekerülnek.

Szóval a nő-férfi kapcsolatokról: Amikor én voltam szingli, az vagy azért volt, mert már szétmentem az aktuális pasitól, vagy azért, mert még keresgéltem. Soha nem tettem magam aranykalitkába csak azért, mert megszoktam valakit, vagy nem szerettem egyedül lenni. Döntöttem.Ha valami nem volt oké, kiléptem, nem vártam a csodát. Persze, beszélni kellett és kell is egymással,hogy megoldjuk együtt a problémákat, de eljöhet az az idő, amikor már az is kevés, nem változik semmi, csak beszélnek, de nem lépnek. Ha meg lehet menteni valamit, mentse meg! De ha nem….akkor ébredjen föl az ember és csak a szex miatt ne maradjon vele. Vagy mert sajnálja, vagy a pénz miatt, vagy…sorolhatnám. Mert kifogások mindig lesznek.

Férfiak: jó lenne belelátni a fejükbe. Azt sejtem, hogy Nia miért nem lép ki, de arról gőzöm sincs, hogy a pasija miért van még vele, ha tudja, hogy valami nem jó és ezen már nem tudnak változtatni. Lehet, hogy annyira szereti…de néha már talán az is kevés. Vagy pont, hogy sok!

    A pasik többsége szerintem nem akarja belátni, ha valami nem stimmel. Főleg, ha ők hibáztak. /Tisztelet a kivételnek.– 😉   /  Mikortól van az, hogy ki kell lépni, nincs értelme a folytatásnak? A másik barátnőm most van a válása küszöbén. Ő döntött. Kislányával együtt új életet kezd. Nem lesz egyszerű, de ő azt mondta, meg kell tennie, mert el van nyomva, és újra Önmaga akar lenni, újra át akarja élni a szerelmet, amit már a férjével nem tud. Borzasztó volt hallani, hogy válnak, de ha már évek óta próbálkoznak azzal, hogy működjön és mégsem, akkor sajnos elkerülhetetlen. Nem a férj akarta itt sem. Vajon ez miért van?Legtöbb esetben nem a férfiak akarnak véget vetni egy már hosszantartó kapcsolatnak. Kényelmesebbek? Anyagiasabbak? Félnek a változástól? Az egyedülléttől? A másikat féltik? Persze, ha a büszkeségüket sértjük meg…nos akkor nincs is mit megbeszélni, nincs mit helyretenni, fel is út-le is út.Ebben az esetben iszonyatosan gyorsan tudnak dönteni. Aztán vagy szánják-bánják, vagy továbblépnek.

Annak sincs mondjuk sok értelme, hogy 100 fokon égve élnek együtt, hirtelen balhé, szakítás, gyűlölet. Aztán megint szerelem…megint együtt…megint balhé…”gyűlölöm”…külön…együtt…külön…Döntésképtelenek. Valóban ilyenek lennénk férfiak és nők? Vagy a helyzetek hozzák azt, hogy milyenné válunk? Tudunk dönteni? Ha döntöttünk, kitartunk elhatározásunk mellett? Jól döntöttünk?

Én jól döntöttem, hogy elmondtam a véleményem?

Rossz pákapcsolatok, kihűlt szerelmek… Olyan, mintha a kávédat hiába púpozod tele tejszínhabbal, attól még keserű…mire megiszod…rájössz,nem tettél bele cukrot.

Jó kapcsolat, nagy szerelem…ihatod a kávét minden nélkül…neked akkor is finom.

Hát ilyenekről beszélgettünk…nem először és nem is utoljára.

 

Szombati nap tűsarokban

2011 április 9. | Szerző: susinoi

 Szombaton elmentünk a férjemmel a Pestre megnézni egy kiállítást. Persze én tűsarkú cipőt vettem fel, mert az ment a ruhámhoz.(Meg megnyújtja az embert, meg csinos, meg új…) Tipikus női dolog! Ő meg is jegyezte, hogy “magasabbat nem találtam”? Nos nem. Ő meg kabátot akart felvenni csak azért, mert most vette és alig várta, hogy megmutathassa a Nagyérdeműnek. Amíg Pestre értünk nem is volt semmi gond: én nem használtam a cipőm, ő felvette a kabátját.

Majd leparkoltunk és irány a kiállítás. Én lebeszéltem a kabátról, mondván, bent meleg van,én meg tipektem több száz métert, mire beértünk. Pont a kapuban begörcsölt a vádlim. Ő pedig pont addigra szétfagyott, mert akkora szél volt. Viszont legalább jó dolgokat is láttunk. Majd elmentünk vacsizni, de akkor már könyörögtem, hogy minél közelebb parkoljon az étteremhez, mert alig bírtam menni.

Este még elmentünk egy bevásárlóközpontba mozizni. A film később kezdődött, így volt időnk mászkálni. Mondjuk én inkább négykézláb mentem volna ha lehet, de mivel nem, így akkor és ott eldöntöttem, veszek egy cipőt! Kényelmeset, laposat, nem kell, hogy jól nézzen ki….stb. Én nézegettem az elképzeléseimnek megfelelőt….nem-nem és nem. Ez nem az én világom. A férjem már nevetett, amikor meglátta, hogy melyik soron vagyok. “Csak nem szakadsz el Tőlük?”-kérdezte. Én meg már majdnem sírva, mert úgy fájt a lábam: “Neeeem tudok.” Így találtam rá a legújabb szerzeményemre: Fekete puha bőr, széles bokapánttal, kb.6 centis sarokkal. Mégse 10! Érveltem a kedvesemnek.

A film legelején lekaptam a cipőm, elhelyezkedtem és élveztem, hogy tudom mozgatni a lábfejem! A címe is jó volt. Hasonlított arra, amit éreztem, mikor lekerült a lábamról a csodacipőm! Nekem nagyon tetszett! Pedig a kritikusok lehúzták. Szerintem jó volt. Az tuti, hogy a rendező is és a színész is volt már az életében drogos befolyásoltság alatt, mert ezt így nem tudták volna tapsztalatok nélkül megcsinálni szerintem.Egy kicsit el is gondolkodtatott. A kocsi felé ezen méláztunk. Vajon mi lenne, ha minden ember ki tudná használni az agyának 100%-át? Szerintem az már-már veszélyes! De ki tudja? Én azzal a magam X százalékával is tudtam elinduláskor, hogy nem a tűsarkúval kellett volna elindulni, mégis ezt tettem. Ezt diktálta a “női ösztön”, ami sajna néha háttérbe szorítja az észt!